fotoabszurd

  Minden képnek megvan a maga története...

Egy fotó, utána pedig a története:

Ezt a fotót én magam csináltam egy tápiószecsői cseppkőbarlang egyik asztalánál. Több asztaltársaság beszélgetett halkan a helyiségben. Az lesz a legjobb, ha a saját szavaimmal mesélem el, mi történt a szomszéd asztalnál.

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban. Idő: délután hét óra.

Egyikük megszólította a szemben ülőt:

- Maga vasutas?

- Igen. De zenedét is végeztem. A nagybátyám azt akarta, hogy karmester legyek.

- Ostobaság!

- Nem ostobaság, csak hiányzik belőlem a hajlam hozzá. Inkább rajzolgattam. Így lettem vasutas...

A párbeszéd félbeszakadt, mert belépett valaki a helyiségbe. Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával. A Hóhérok asztaltársaságával szemben (e társaság pénztárosa volt a Krokodil) látszólag közömbösen, de mégis bizonyos várakozással állt a három Gyóntató.

A "Hóhérok" nevű asztaltársaság állástalan matrózok számára fejtette ki karitatív működését, ami annyiban nem volt teljesen önzetlen, hogy az egyesület tagjai képezték a segélyre szoruló állástalan matrózok zömét. Az asztaltársaság alapjában véve önsegélyező egyesület volt, a szónak abban a szoros értelmében, hogy önmagukon segítettek, tekintet nélkül a célra vezető eszközökre, legyen az feszítővas vagy kés.

A következő pillanatban a fiatalember nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.

Aztán a fiatalember felállt és elindult. Ekkor készítettem a képet. Elhatároztam, hogy felesleges tovább várnom, Kvasztics doktor ma este már nem fog zongorázni. Az is eszembe jutott, hogy nem segít itt már, csak a piócás ember. Ezzel felálltam én is, és elhagytam a helyiséget.

Amikor hazaérve letöltöttem a fotót, akkor döbbentem rá: fényképem alanya nem más volt, mint az igazi Trebitsch.